Pézsma és iszapteknősökről általában

Írta és fényképezte: Török János

Bevezetés:

Az utóbbi években a már megszokott ékszerteknős fajok mellett mind gyakrabban bukkannak fel az egyes pézsma és iszapteknős fajok képviselői. Ezek a teknősök azért kapnak egyre nagyobb jelentőséget az ékszerteknősök mellett, mert általában lényegesen kisebb termetűek a többi kereskedésekben árult teknősfajnál.

A leggyakrabban árusított fajuk minden bizonnyal a közönséges pézsmateknős (Sternotherus odoratus), de gyakran felbukkannak a fedeles pézsmateknős (Sternotherus carinatus), a pennsylvániai- (Kinosternon subrubrum) és a fehérszájú iszapteknős (Kinosternon leucostomum) egyedei is. E fajok mellett még kisebb számban, de időnként kapható a csíkos iszapteknős (Kinosternon baurii), a vörösfülű iszapteknős (Kinosternon cruentatum), a sárga iszapteknős (Kinosternon flavescens) és a törpe pézsmateknős (Sternotherus minor). A legtöbb faj színezetében elmarad az ékszerteknősétől, azonban közöttük is vannak színes és érdekes mintázatú fajok. Ilyen a vörösfülű iszapteknős, a déli fehérszájú iszapteknős vagy például a csíkos iszapteknős is.

 A pézsmateknősökről általában:

A Kinosternidae család összesen 20 fajt foglal magába, ezek kis és közepes méretű teknős fajok. Az amerikai kontinensen, Kanadától egészen Észak-Argentínáig találkozhatunk képviselőikkel.

Ezeknél a teknősöknél a közti csontlemez (entoplastron) hiányzik. Egyes fajaik a doboz- (Terrapene) és a szelenceteknősökhöz (Cuora) hasonlóan be tudnak zárkózni páncéljukba, a haspáncéljuk zsanérjai segítségével. A pézsmateknősöknél a haspáncél kevésbé fejlett. A bezárkózás mellett másik fegyverük az, hogy veszély esetén bűzt árasztanak magukból. Ezen okból kifolyólag a közönséges pézsmateknőst Amerikában „stinkpotnak” nevezték el, mely a veszély esetén kiengedett szagukra utal. Azonban e fegyverét terráriumban ritkán veti be, a felsorolt fajoknál talán a sárga iszapteknős esetén fordul elő leggyakrabban. Az én teknőseimnél csak a fiatalabbak némelyike élt ezzel a védekezési móddal.

Az iszap- és pézsmateknősök a legkülönfélébb élőhelyeken fordulnak elő: az általánosabb élőhelyek mellett megtalálhatjuk őket keréknyomok pocsolyáiban, gyors folyású patakokban, sőt egyes fajaikat még brakkvizekben is fellelhetjük.

Életmódjuk erősen vízhez kötött. Szárazföldre sokszor csak tojásaik lerakásakor mennek. Rejtőzködő életük során általában a vízfenéken gyalogolva járják élőhelyüket. Némely fajuk esős időben felkeresheti a szárazföldet is táplálék reményében. Túlnyomórészt állati eredetű táplálékot fogyasztanak, ami különféle ízeltlábúakból, puhatestűekből, rákokból, kétéltűekből és halakból áll. Ínségesebb időszakban a növényi táplálék részaránya megemelkedhet.

Tartás:

A tartásuk kezdők számára sem okoz nagy gondot, sőt, gondozásuk és takarításuk sem különösebben problémás. Méretük miatt kisebb terráriumban is jól tarthatóak, két közönséges pézsmateknős számára egy 60×30 cm alapterületű medence megfelelő.

A kis teknősöket kezdetben legjobb nagyjából a páncélmagasságuk kétszeresével megegyező vízben tartani vagy magasabb vízszint esetén sok kimászási lehetőséget biztosító dekorációval ellátni, ellenkező esetben ritkán, de előfordulhat, hogy vízbe fulladnak. A teknősök növekedésével párhuzamosan emelhetjük a vízszint magasságát is. Azonban ekkor is figyeljünk arra, hogy legyen olyan dekoráció, amire felkapaszkodva a teknős könnyen levegőt tud venni. Erre azért van szükségük, mert sok fajuk nem jó és nem kitartó úszó, legtöbbjük legszívesebben csak gyalogol az aljzaton. A terráriumukat bőven lássuk el dekorációval, ugyanis szívesen veszik igénybe a búvóhelyeket.

Napozórészre nincsen szükségük, általában csak tojásrakáskor hagyják el a vizet. Az esetben lehet hasznos egy ilyen alkalmatosság, ha az egyik teknős agresszívan lép fel a másikkal szemben, ugyanis ilyenkor a gyengébb teknős rendszerint a parton keres menedéket. Abban az esetben, ha együtt tartott állataink közt agresszivitást tapasztalunk, különítsük el őket.

A vizük hőmérsékletét nagyjából 26-27 °C körül tartsuk, ekkor érzik magukat a legjobban. Az akváriumot nagyjából háromnegyed részben fedjük le, mert ha nincs lefedve, és a teknősök hidegebb levegőt lélegeznek be mint a víz hőmérséklete, akkor előfordulhat, hogy megfáznak.

A legjobb őket egyedül tartani, vagy csak nőstényeket tartani együtt. Két hím semmiképp ne legyen egy terráriumban, ugyanis akár meg is ölhetik egymást. A párban való tartás egyes „szexuálisan túlfűtött” hímek miatt lehet problémás. Nálam a Kinosternon leucostomumok és cruentatumok esetében a hímek elfoglalták maguknak a legnagyobb víz alatti üreget és békében megvoltak a nőstényekkel, viszont más fajoknál, mint amilyen a fedeles pézsmateknős, nálam még a nőstények is kikezdték egymást. Etetés idején a leggyakoribbak a marakodások. Megfelelő méretű akváriumban egyes fajok gyors mozgású, szívós halakkal (például dániók) is jól társíthatóak.

A legtöbb fajuk melegigényes, ezért kerti tóba ne tegyük. Másrészt rejtőzködő életmódjuk miatt úgysem látnánk őket túl gyakran.

Ivari különbségek:

A legalapvetőbb különbség a nemek között a hímek hosszabb és vaskosabb tövű farka, mely egyes fajaiknál szarukaromban végződhet. Ezen felül sok faj hímjei nagyobbak a nőstényeknél, fejük nagyobb és robosztusabb lehet, esetleg orrészük domborúbb. Több faj hímjeinél, a hátsó lábak belső felületén egy ún. kapaszkodó szerv (megnagyobbodott pikkelyekből álló érdes bőrfelület) található, mely párzáskor a hímet segíti abban, hogy fennmaradjon a nőstényen.

Etetés:

Általában nem válogatósak az állati eredetű eleségek terén. Kezdetben etethetjük őket szúnyoglárvával, földigilisztával, apró hallal, lisztkukaccal stb., majd később adhatunk nekik szopós egeret, gyászbogár lárvát, vízicsigát és hasonlókat.

Előfordulhat, hogy növényi táplálékot is fogyasztanak (például vízinövényeket), azonban az én teknőseim nem fogadták el az ilyen eleséget. A kicsiket naponta, a felnőtt teknősöket elég heti 2-3 alkalommal megetetni. Törekedjünk a változatos étrendre, hogy teknőseink sokáig egészségesek maradjanak!

Szaporodás:

Amennyiben szaporítani szeretnénk teknőseinket, egy tojásrakó helyet is biztosítanunk kell számukra. A legtöbbjük átlagosan 2-3 fészekaljat rak egy évben, fészekaljanként nagyjából 1-4 tojással.

A tojásrakó közegnek leginkább a nedves homok felel meg. Ha túl száraz a talaj, többszöri próbálkozás után előfordulhat, hogy végül a vízbe tojja le a tojásokat a teknős. A keltetés legegyszerűbben egy hagyományos vízfürdős keltetővel oldható meg. Itt az enyhén nedves vermikulitba vagy perlitbe ágyazott tojások (kb. 100-200 ml víz + 1 liter perlit) fajtól függően 61 naptól akár 200 nap körüli idő alatt kelnek ki (nagy átlagban 125. nap körül). A kikelt kis teknősök néhány napon belül a legtöbb állati eleséget elfogadják. Jó táplálás mellett 3-4 éves koruk körül elérik az ivarérettséget.

Fehérszájú iszapteknős tojása

Gyakrabban tartott fajok:

Az iszap- és pézsmateknősök leggyakrabban tartott faja minden bizonnyal a közönséges pézsmateknős (Sternotherus odoratus). Ez a faj általában aprócska méretével hódítja meg a leendő teknőstartók szívét (keléskor nagyjából 2-2,5 cm-es páncélhosszal rendelkezik és kifejlett korában sem haladja meg a 13 cm-t). A kis teknősök kezdetben még egész feketés-barnák, fejüket pedig sárga sávok díszítik. A kicsik páncéljára jellemző egy középél is, ami később eltűnik. A teknősök növekedésével valamicskét színeik is tompulnak, fekete színűk is sötétszürkére vált. Haspáncéljuk viszonylag kicsi, sárgás-világosbarnás színű.

Az USA egyik leggyakoribb teknősfaja. Kis mérete és békés természete miatt könnyen tartható (nálam egy fajjal szemben sem lépett fel agresszíven), kezdőknek is bátran ajánlom. A nagyobb állatkereskedésekben rendszeresen kapható.

Közönséges pézsmateknős – Sternotherus odoratus

Az előbbi fajhoz hasonló a csíkos iszapteknős (Kinosternon baurii), amely azonban kissé díszesebb is. Alapszíne a világos szaru színűtől a barnán keresztül a feketééig terjedhet. A hátpáncéljára jellemző, hogy 3 párhuzamos, hosszanti irányú fehéres vagy sárgás sáv húzódik rajta. A haspáncél sárga vagy világosbarna.

Maximum 12,5 cm-es páncélhosszt ér el, így a megfelelő méretű akvaterrárium biztosítása nem okoz problémát. Hátránya azonban az lehet, hogy esetenként agresszívan viselkedik más teknősökkel. Néhány terrarisztikára szakosodott állatkereskedésben vagy börzéken általában beszerezhető.

Csíkos iszapteknős – Kinosternon baurii

A fehérszájú iszapteknős (Kinosternon leucostomum) is viszonylag gyakran előforduló iszapteknősfaj a szakkereskedésekben. Sokszor tenyésztett és vadon fogott állatok közül is válogathatunk. Elsősorban a „postinguinale” alfaj tartását javaslom díszesebb külseje és kisebb mérete miatt (a szakirodalom szerint ez az alfaj átlagosan 13 cm hosszúra nő a 17 cm-es törzsalakkal szemben). Hátpáncélja a barna különböző árnyalataiban változhat, haspáncélja pedig sárga. A végtagok szürkésbarnák, a száj környéke fehéres vagy sárgás (a postinguinale alfajnál mintázat nélküli) és a szem mögül egy széles sárgás sáv fut a nyaki régióig.

Fehérszájú iszapteknős – Kinosternon leucostomum postinguinale hím

A pennsylvániai iszapteknős (Kinosternon subrubrum) egy viszonylag könnyen beszerezhető és olcsón kapható faj. A hátpáncélja a vörösesbarnától a sötétbarnáig terjedhet, a haspáncél világosbarna vagy sárgás (a kicsiknél narancssárgás). Három alfaja ismert, ezek közül a csíkosfejű pennsylvaniai iszapteknős (Kinosternon subrubrum hippocrepis) a legmutatósabb színű. Meglehetősen kis termete (legfeljebb 12 cm) és könnyű tartása miatt kezdőknek szintén ideális faj.

Csíkosfejű pennsylvaniai iszapteknős – Kinosternon subrubrum hippocrepis

Az iszapteknősök egyik legszínesebb képviselője a vörösfülű iszapteknős (Kinosternon cruentatum). Mint neve is mutatja a fej vöröses/narancsszínnel mintázott, a fiataloknál a haspáncél is narancsos színezetű. A hátpáncél barnás. A méretük 15-20 cm között mozog, ami elsősorban az adott helyi változattól függ. Néha felbukkan a szakkereskedésekben.

Vörösfülű iszapteknős (Kinosternon cruentatum)

Gyakran találkozhatunk a fedeles pézsmateknősökkel (Sternotherus carinatus) is. Ez a faj valamivel nagyobb az előbbieknél, a felnőtt hímek páncélja a 17 cm-es hosszúságot is elérheti. A hátpáncél szürkés vagy világosbarna, melyen egyedtől függően vékony sugárirányú sávozottság látható. A fiatalok különösen látványosak, ugyanis páncéljukon egy kiemelkedő, fejlett közép-él található, melyre elnevezésük is utal. A plastron sárgás-rózsaszínes. A rózsaszínes szint a kötőszövetes varratok adják a haspáncélon. A fej és a végtagok szürkés színűek sötét pontozottsággal. Tartása egyszerű, a szakkereskedésekben gyakran beszerezhető.

Fedeles pézsmateknős – Sternotherus carinatus

Az előbbi fajhoz meglehetősen hasonlít a kis pézsmateknős (Sternotherus minor). A legfőbb különbség a két fajban (a méretkülönbségen és a kicsik egyszínű pirosas hasán kívül), hogy a fedeles pézsmateknősökkel ellentétben ez a faj rendelkezik a haspáncélján egy ún. közti torokpajzzsal. A kis teknősök gyakran szép narancsos-pirosas mintázat nélküli haspáncéllal rendelkeznek mely koruk előrehaladtával szépen elhalványul. Ritkán, de néha felbukkannak a nagyobb szakkereskedésekben.

Kis pézsmateknős – Sternotherus minor

A felsorolt fajok kicsinyeinek az ára a szaküzletekben és börzéken általában 4000 és 12000 Ft között mozog. Azonban a kis árkülönbség ellenére a színes ékszerteknősökhöz képest, bőven kárpótolja a gazdit kisebb helyigényével, kisebb fogyasztásával.

Felhasznált irodalom:

Farkas ,B & Sasvári ,L.(1999): Teknősök. Szárazföldi, félvízi és vízi teknősök elterjedéséről, életmódjáról, tartásáról. – Kitaibel Kiadó, Budapest, 161 oldal.

Schilde, M.(2001): Schlammschildkröten. Kinosternon, Sternotherus, Claudius und Staurotypus. – Natur und Tier Verlag, Münster, 136 oldal

Forrás: terrarista.hu